Mikor kitaláltam ezt a beköszönő posztot, megörültem magamnak, milyen jó ötletem támadt. Számba venni, hogy kerültem ide és mi a csudát keresek itt, remek lökésnek tűnt, hogy visszarázódjak a poszt írásba és egyben felvezessem mindazt, ami mozgatja a kreatív motoromat. Most meg csak ülök a betűk előtt a villogó kurzort bámulva, és nem tudom mondatokká szőni a gondolataimat, mert elképzelésem sincs, honnan kezdhetném. Azért megpróbálom…

A pályaválasztás kapcsán az első, ami eszembe jut, az a “fogalmam sincs mi akarok lenni” bizonytalan érzése tizenéves koromból. Valamilyen kreatív szakmát tudtam elképzelni magamnak. Konkrét ötletem persze semmi, nem tudtam mi fán terem a grafikus, vagy az illusztrátor. Egyszerűen csak szerettem rajzolni és azt mondták, ügyes vagyok benne. Művészeti szakközépiskolába jelentkeztem, de a rossz tanulmányi eredményem lehúzta a jó rajzos felvételim, így nem vettek fel. Évekre a sarokba dobtam minden rajzos cuccomat. Vigaszágon ruhaipari szakra jártam, megtanultam varrni, szereztem néhány szakmai ismeretet, kacérkodtam a divattervezés gondolatával, de hamar rájöttem, hogy akit taszít minden, ami éppen trendi, az nem biztos, hogy trendkövető vagy trendteremtő szakmára hivatott.

Régről gyökeredző vonzódásom a házak és a bútorok iránt középiskolás koromban hódított igazán teret. Erről majd később tervezek írni bővebben, ide elég annyi, hogy a lelkes Lakáskultúra magazinok forgatásának eredményeként jó darabig lakberendező szerettem volna lenni, és így keveredtem érettségi után egy lakberendező és alkalmazott grafikus OKJ képzésre.

Két évig koptattam a padokat. Végre szerettem azt, amit tanulok. A lakberendezést és a grafikát egyaránt, még azokon a napokon is, mikor ősellenségemnek tekintettem a Photoshopot. Bőven volt hátránya a képzésnek, de végül előnyére vált, hogy megismertem egy újabb kreatív alternatívát. Szívem csücske volt a lakberendezés, jó voltam a tantárgyaimból, de a gyakorlatban a „majd hívlak, hogy berendezd a házam” és a „készíts nekem névjegykártyát” lehetőségek közül az utóbbi volt az esélyesebb opció.

Külön posztot írhatnék a közoktatás és a felnőttoktatás mélységes bugyrairól, ahol a motiváció és a lelkesedés még a legcsillogóbb szemű diákokból is úgy veszik ki, mint ha futóhomokon táncoltatnák őket, de most ebbe se mennék bele. A lényeg, hogy dicsérettel vettem át a bizonyítványaimat, de aztán szembesülve a munkaerőpiac elvárásaival, elhatároztam, soha többet iskolapad, inkább tanítson az élet.

Az élet gyártási területekre vezetett. Nyomdába, fénymásoló szalonba, dekorációs céghez. Sokáig úgy gondoltam, ettől többet sehol se tanulhatnék. Hosszú évekre elvesztem a folyamatokban, miközben azon küzdöttem, hogy fent maradjak a kreativitás tengerének hullámzó vizén. Így lettem hát DTP operátor, vagyis ceruza mások elképzeléseihez. A nyomdát különösen szerettem, és úgy összegészében a részvételt és a rálátást is a különböző technológiákra. Élveztem magát a folyamatot, ahogy az üres papír százféle termékké alakul. Egész más élmény egy iskolai füzetből megtanulni, mi az a ritzelés, bígelés, perforálás, mint napi 4-6 órát állni a gép mellett és tologatni be alá az íveket, vagy naphosszat hallgatni a stancgép berregését. Gondolkodtam azon, hogy felsorolom, mi minden izgalmasság gyártásában vettem részt, de inkább nem untatnék most senkit ezzel a lelkendezéssel, talán majd máskor.

Bizonyos ideig és mértékben minden munkahelyemet szerettem. Mindenhol tanultam valami újat, szereztem tapasztalatot, változatos és sokszínű feladataim voltak. Grafikusnak vallottam magam, de valójában nyomdai kisegítő, gyártás előkészítő, eladó, pénztáros, adminisztrátor, titkárnő, gyártásvezető, irodavezető voltam és még vagy féltucatnyi területen igyekeztem helytállni időnként és néha párhuzamosan. A kreativitás tengerén pedig csapkodtak a fejem felett a hullámok és lassanként csak süllyedtem. Csettintésre vártam magamtól a kiváló ötleteket, ami néha működött, de gyakrabban nem. Szétszakadtam, elaprózódtam, elfáradtam.

2020 tavaszán megfordult a szél és a vihar máshová vonult. Leépítés miatt megszűnt a munkahelyem, ami elsőre rémisztő változásnak kellett volna, hogy tűnjön, de furcsa módon azt éreztem, újra kapok levegőt. Mint ha kiértem volna egy szigetre, ahol csend van – csak hogy a tengeres hasonlatnál maradjak még egy kicsit. Természetesen igyekeztem mielőbb munkát keresni, de nem sok sikerrel jártam. Végül nyáron úgy döntöttem, újra mély vízbe ugrok, egyéni vállalkozó leszek.

Ekkor már néhány éve játszottam a gondolattal, hogy érdemes lenne kicsit fejleszteni magam. Frissíteni az ismereteimet, esetleg új vizekre evezni, megismerni más tervezői szemléleteket és talán kirándulást tenni a DTP operátor szerepkörömön túl kreatívabb tervezési feladatok irányába. Korábban már belevágtam egy online webdesign tanfolyamba. Kétszer futottam neki a leckéknek, de mikor a kódoláshoz értem, mindig elakadtam. Egyszerűen nem ment, órákat ültem felette és szenvedtem, utáltam, nem értettem, nem láttam a hibákat, nem élveztem még azt se, mikor sikerült megoldani végre a feladatot. Ellenben az Illustrator modul, mikor logókat kellett tervezni, hosszú időre lekötött. Persze nem akkor találkoztam először ilyen feladatokkal, de megismertem néhány új lehetőséget, ami könnyítette a dolgom ezen a területen.

Meg se tudom már mondani, mennyi ideig nézegettem a Corvin Rajziskola képzéseit. Ellene szólt, hogy messze van, sok utazással jár, ami költséges és időigényes, ráadásul emiatt még kevesebb időm jutna a házifeladatokra, mint a munka mellet egyébként. Meg aztán mit tanulhatnék? Még ott bujkált bennem a 14 évig érlelt iskolaundor, de már bökdöste őt a kíváncsiság. Aztán jött a Hollóka Grafikai Műhely, pontosabban egy interjú Holló-Szabó Rékával, ami kiirtotta belőlem az iskolaundort. Még innentől nagyjából fél évig, vagyis a jelentkezési időszak kezdetéig vergődtem a kérdésen, valóban szükségem van-e erre, és így utólag visszagondolva, nem is értem, mit agyaltam rajta ennyit.

A 2021-22-es tanévben grafika szakos hallgató voltam a Hollóka Grafikai Műhelyben, ami kinyitotta előttem a világot. A szemléletért és a tudásfrissítésért mentem, de sokkal többet kaptam. Alázatot, önbizalmat, lendületet adott. Végre meg tudom fogalmazni, hol szeretném magam elhelyezni ebben a szakmában, és egyáltalán miért ragaszkodom hozzá ennyire azon az ősöreg és nevetséges indokon kívül, hogy csak ehhez értek.

Olyan grafikus szeretnék lenni, aki leül melléd, beszélget veled és egy darabon segít neked építeni az álmaidat. Szerethető, lélekkel teli logókat, arculatokat, csomagolásokat és kiadványokat szeretnék tervezni, ami nem csak megszólítja a közönségét, hanem értéket teremt, mert jó ránézni, szép a szemnek és a léleknek. Talán kicsit magasztosan, vagy szentimentálisan hangzik, de hiszek benne, hogy a kreatív szakmák szerves részei a világnak. Szükségünk van a vizuális igényességre és szépségre. Nem csak a szemünknek, a lelkünknek egyaránt.

Végső soron az lettem, ami lenni szerettem volna. Egy kreatív szakember.