Ez a történet elég tipikus. Szeretek rajzolni, festeni, és azt is szeretem, hogy azzal, amit alkotok, kedvesebbé, barátságosabbá varázsolhatom a környezetem, sőt – ha lehetek kicsit nagyratörő – a minket körülvevő világot. Mondat vége, hangsúly levisz, pont. Mit mondhatnék még?

Menjünk vissza oda, ahol a „Miért pont a grafika?” című bejegyzésemben említettem, hogyan nem lettem művészeti szakos középiskolás. Talán mondhatom, hogy ez egy törés volt az életemben, de nem szeretném túldramatizálni, így esett, hát megesett – mondta a lány tizenhét év távlatából. Évekre eldobtam a rajzeszközeimet. Akkor már mögöttem volt egy szuper motiváló általános iskolai rajztanár, két év rajzelőkészítő – ami kifejezetten a felvételire készített fel – tehát egyáltalán nem erre számítottam. Ott álltam csalódottan. Akkor most mi lesz? Mások „csakazértis” törtetnek előre a pofonok ellenére, én meg „csakazértse” csinálom tovább. Hát minek?!

Középiskolában másban éltem ki a kreativitásom. Történeteket írogattam, kedvtelésből házakat terveztem és a füzeteim szélére firkáltam. Úgy rémlik, volt vázlatfüzetem, de nem emlékszem rá igazán. Kicsit bánom, hogy kamasz koromban nem vezettem vizuális naplót vagy sketchbookot, de valamiért könnyebben fejeztem ki magam írott szóban, akár versekben.

A következő fejezet már a lakberendező és alkalmazott grafikus OKJ felvételi, ahol – mit hoz az élet – rajzolnom kellett. Már-már nevetséges, de ide is majdnem nem vettek fel, várólistás voltam. Aztán az új tanévvel belecsöppentem a rajzolás egy újabb fejezetébe. A magam módján lázadó természetű tizenéves voltam, bár ezt kevesen mondták meg rólam rövid ismeretség után. Betartottam a szabályokat, megtettem, amit meg kellett, de néha hangot adtam annak, amivel nem értettem egyet. Így voltam az OKJ-s rajztanárom rémálma. Innen is elnézést kérek, már belátom, hogy szemtelen voltam, de egyszerűen addigra már meguntam keretekben és szabályokban gondolkodni, főleg egy olyan feladatban, mint a rajzolás.

Akik jártak hasonló intézményekben, azok ismerik a szabályokat, amik mentén a rajzoktatás folyik. Mindig látás után, élő modellről, lehetőleg rajzbakon, minél függőlegesebben tartott rajztáblával, minél nagyobb lapon, minél kevesebb satírozással, rögzített papírra. A lapot forgatni nem szabad. Tudom, hogy mindezek okkal létező szabályok, amik fontos alapokat adnak, de nekem tizennyolc élves koromra már elegem volt abból, hogy mindig megmondják, hogyan kell valamit jól csinálnom. Bedobozolt, leszögezett. Ezért aztán ha nem volt kedvem egy feladathoz, akkor se görcsöltem rajta többet, ha hármast kaptam érte. Kiegyeztem a rossz jeggyel, mondván, ma ennyi tellett tőlem.

Ki nem állhattam, hogy A3-nál kisebben szinte sosem dolgoztunk, untam a kockákat és az almákat, hideg rázott a csontvázaktól, és az intuitívabb feladatok iránt sem lelkesedtem. Jobb szerettem akkoriban perspektívában rajzolni, térben ábrázolni vonalzóval, körzővel. Alaprajzokat tervezni és falnézeteket színezni ceruzával, kontúrokat húzni zselés tollal és végtelen időkig feketére satírozni az alaprajzokon a válaszfalakat. Ez persze nevetséges, hiszen ez is egyfajta szabályrendszerbe kényszerít, mégis jobban tetszett. Festeni akkoriban nem szerettem. A színes ceruza és zselés toll kombináció uralkodott, gyakorlatilag minden kontúrokból és színezésből állt, mint egy kifestőkönyvben. A sulit követően, munka mellett próbálkoztam újra külön rajztanárhoz járni, hogy fejlesszem magam, de végül elapadt a dolog. Maradtam csak én meg a firkáim. Egyre kisebb méretben, egyre kevesebb időráfordítással.

Sokáig nem találtam meg a helyem a rajzolásban. Türelmetlen voltam, a szabályok fárasztottak, viszont túl földhöz ragadott voltam ahhoz, hogy mást rajzoljak annál, mint amit látok. Aztán kattant valami – így szoktam mondani. Korábban viszolyogtam a festéstől, a temperától egyenesen kivert a víz, de valamilyen csoda folytán egyszer csak megtetszett az akvarell szépen terülő textúrája és a színkeverés adta végtelen lehetőségek. Eldöntöttem, hogy ha fene fenét eszik, én ezt akkor is megtanulom, megszelídítem, ezzel fogok alkotni. Na és akkor! Az akvarellel együtt jött az ötlet, hogy illusztrátor leszek. Kicsit ki is nevettem magam a gondolatra, hiszen ilyen jól azért nem rajzolok. Addigra viszont már túl voltam a tehetség mítoszán. Tudtam, hogy csinálni kell, fejlődni kell, és lehet még belőle valóság. Így hát csinálom, gyakorlom, apránként újabb és újabb kihívások elé állítom magam.

Azóta ez a cél lebeg a szemem előtt. Ahogy öregszem, úgy leszek egyre nyitottabb és lelkesebb az újdonságok irányába. Így történt, hogy egyre bátrabban engedem el a fantáziám és találok ki olyan témákat, amik távolabb állnak a kézzelfogható valóságtól vagy akár a komfortzónámtól. Ezen a téren még kísérletező fázisban vagyok, de élvezem. Szeretem, hogy egyre jobban képes vagyok hagyni magam inspirálni. Ami pedig az eszközöket illeti, imádom az akvarellt, de annyi minden van, aminek a kísérletezését félbe hagytam, és annyi minden, amit még ki szeretnék próbálni. Témában, technikában egyaránt.

Végül, akárhogy nézem, illusztrátor is azért vagyok, amiért grafikus. Adni, feltölteni, lelkesíteni, megmosolyogtatni vonalakon, foltokon, színeken keresztül. Kicsit szebb, kedvesebb, érzékenyebb, vidámabb hellyé tenni a világot. Nekem, neked, mindenkinek.